Novella

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kissrác. Voltak neki jó és rossz tulajdonságai, ahogyan ez lenni szokott mindenkinél. Éretlen volt még, ennek ellenére sok dologban jobb volt, mint a nagyobbak. Független volt, a saját lábán tudott állni. Ezáltal csalóka is volt a külseje. Érettnek nézett ki, mégis legbelül csak egy kisgyerek volt. Akik körülvették mind értelmesnek, és igazán érettnek hitték, ezért nem is beszéltek neki az élet alap dolgairól, hisz o már ezt biztosan tudja. Tudta? Ezt döntse el maga a kedves olvasó.

Átlagos volt az a nap, amikor a kisfiú sétálni indult, sétálni olyan helyekre, amiket még nem látott vagy csak igazán messzirol. Szép és vonzó volt számára, elindult hát felé és csak élvezte a szépséget, a szabadságot, a felelotlenséget. Mint a világ minden táján itt is nagy értéke volt a gyémántnak és ezen a szép helyen sok gyémánt volt, mindenféle! Kicsi, nagy, éles, domború, homorú és ezernyi fajta. Kisbarátunk eloször csak messzirol csodálta a gyémántokat, aztán meg is fogott néhányat. Érdekes volt, jó volt, de valahogy ösztönösen kialakult benne egy képzelet, egy saját gyémántról. Ez a gyémánt az álmában létezett, még sosem látott hozzá foghatót, sokszor még nevetett is saját magán, hogy találhat ki ilyen egyedi gyémántot, hisz ilyen nem is létezik, gyémántot gyártani pedig nem lehet, o legalábbis nem volt képes rá és még soha nem hallott gyémántköszörülésrol, tisztításról. Nem is vágyott rá, inkább becsülte a természetes gyémántokat, amiket az út szélén keresett és talált.

Sokat gyalogolt, mert minél többet akart látni, egyik este lepihent az út szélén és mély álomba merült. Csodálatosat aludt, reggel nagyon kipihent volt. Szúrást érzett az oldalában! Megnézte és egy poros gyémánt volt ott. Érdekesnek találta, hogy ennyire közelében volt az ékszer, egész éjjel vele volt és o észre sem vette, így hát zsebre tette azt. Mondván: majdcsak jó lesz valamire. Miután ezek a gondolatok végigfutottak az agyában továbbment büszkén, és szemezgetett a többi gyémánttal a poros út szélén. A gyémántok pedig visszacsillantak rá! Már sokkal többet talált. Boség volt abból, amit elotte óriási értéknek tartott. A zsebében lévo ékszer pedig egyre jobban hozzánott, jó volt ez, mert nem is túl nagy, nem is túl kicsi. Szóval nem voltak túlzások benne, mint a többiben.

Az érdekes gyémánt, ami nemrég az oldalát szúrta mindig nála maradt és emiatt, már nem mert hozzáérni más gyémántokhoz. Tikkasztó nyári meleg volt. Az égen veszélyes sasok cirkáltak, nagyon sok. A kisfiú félt tolük. Ezek az állatok sokszor jöttek le az út mellé, felkaptak egy-egy gyémántot, mindegy volt számukra milyent vittek magukkal az égbe.

eagleMikor csorükbe vették, magasra szálltak vele és ott a fellegekben elengedték az óriási értéket, ami esetleg még a levegoben egy másik sas csorébe jutott, de elobb-útóbb visszaesett a földre. A sasok magasan szállnak, a gyémántok pedig magasról estek le. Néhány el is törött mikor földet ért. Volt, amelyik csak megrepedt és volt olyan is, aminek semmi baja nem lett. Talán repedt gyémántnak lenni jobb. Mivel azok már nem szépek, a sasok már nem szedték fel oket, ezek a gyémántok már biztonságban érezhették magukat bármennyire is fájt a sérült ékszer tudata.

Térjünk most vissza a kissrácunkhoz, és a drágakövéhez. A fiú tudta jól, hogy a sasok mit csinálnak a gyémántokkal, hiszen mikor ment az úton rengeteg rossz és szenvedo példával találkozott. Ennek ellenére nem vigyázott a saját gyémántjára. Igen a sajátjára! Egy ido után ugyanis rájött, hogy az o gyémántja! Már a nyakába hordta, hogy mindenki lássa, milyen szép gyémántja van. Volt, amikor játszott is vele. Feldobta magasra és elkapta, a keze puha volt, az ékszert pedig nem fenyegette a sérülés veszélye. Legalábbis a fiú így gondolta. Este a kissrác meleg testére, a szíve fölé helyezte az o kis gyémántját és úgy aludtak ketten. Mikor így együtt voltak óriási ero védte mind a kissrácot, mind pedig a gyémántot a sasoktól. Tény, hogy a ronda állatok ott köröztek egész ido alatt, de a fiú és az ékszer melegségéhez nem mertek közelíteni. Tudták, ez a vesztüket okozza. A sas nem buta állat! Nem akar magának rosszat. Ráadásul még szép is.

Jött a másnap és a kisfiú nagyon büszke volt erre a biztonságra, játszott hát a gyémánttal. Feldobta, az pedig visszaesett a kezébe. Nem vette észre, hogy sokkal nagyobb kísértés ez a sasok számára, mint azok a gyémántok, amelyek az út szélén hevernek. Ami pedig igazán a legfontosabb, ez még a gyémántnak sem volt kellemes, de próbált tündökölni, mert nem akart megválni a kissráctól, szerette ot, csillogott és villogott neki. Egyszer aztán olyan magasra dobta egyetlen kincsét, hogy az nem esett vissza.

A fiú nézett a magasba, de nem látta a gyémántját, csak dühöngo sasokat. Az ég elsötétedett. Villámlott, fújt a szél és dörgött az ég. Szíve összeszorult, egész teste remegett. Sírni kezdett, könnyei összefolytak az esocseppekkel. Ordított és ordítottak a könnyei is. Meghallotta ezt a gyémánt és elkezdett zuhanni, talán még most is zuhan, de az is lehet, hogy elkapta még egy ragadozó madár. Nem tudom! A kissrác nem tudott uralkodni semmin, foleg önmagán. Buntudatot érzett, de nem értette miért ez az óriási büntetés. Mérges kígyót tekert a nyaka köré, de az állat nem bántotta ot. Szenvedett. Talán úgy, mint még soha. A kígyó sem akarta felfalni, nem tudni miért.

Tovább állt hát. Magas sziklára mászott és az óceánba ugrott. A víz alatt pedig egyre mélyebbre úszott, olyan mélyre akart úszni, ahonnan már nincs visszaút, ahol megfulladhat, meghalhat. Az óceán vizeiben viszont ott éltek a delfinek, akik sosem hagyták, hogy a srác túl mélyre merészkedjen. Igaz azt még megengedték, hogy sok vizet nyeljen, majd kiöklendezze, de az életét sosem hagyták kockáztatni! A delfinek nagyon szerették ot, mindig kiálltak mellette. Az óceán pedig azonnal elmosta a fiú könnyeit és továbbsodorta azokat. A delfineknek viszont nincs gyémántjuk. A delfinek egymásnak vannak, egymásért élnek és bármit feláldoznak egymásért és a kisfiúért. Bocsánat! Kisfiú? Még mindig kisfiú? Menjünk tovább…

Mikor az óceán partjára ért vissza kellett volna mennie azokra a helyekre, ahol gyémántjával volt, máshol ugyanis nem aludhatott biztonságban. A táj többi része pedig veszélyeztette az életét alvás közben. Így hát az óceán partján aludt, ahol még egy kicsit érezhette a delfinek közelségét, de igazából egyedül volt. Alvás közben sokat forgolódott, a homokban fekvo kagylók megvágták testének minden részét, és az arcát is elcsúfították. Eljött a következo nap, a fiú munkába indult, útközben már nem csillogtak rá gyémántok, mert elhagyatott és ronda volt. Egy sötét és sivár bányában dolgozott, ahol a bányászok a sötét mélyben nem látták egymást, nem beszéltek egymással. Mindezek ellenére mindenki tudta, hogy a fiú különleges, más, mint a többi. Pedig még sosem hallották a hangját és sosem látták. Neki pedig fájt, hogy a sötétben észrevették, de kint a világosságban nem látja ot álmai gyémántja. Pedig neki sokkal könnyebb dolga lenne. A földön világos van, és beszélgetni is lehet, nem úgy, mint alatta. Aznap ? mint mindig ? nehéz köveket kellett cipelniük és minden ko tízszer olyan nehéz volt, mint elotte. Néha nem tudta visszafogni magát és legördült arcán néhány könnycsepp, melyek ordítottak, de a fiú végig csendben volt. Társai pedig hallván a könnycseppek szenvedo hangjait megsajnálták a fiút, és a leheto legkönnyebb munkát ajánlották fel neki, de o nem fogadta el a könnyítést és tovább dolgozott, egyre nehezebb köveket mozgatott meg.

Munka után pedig újra a delfinekkel úszott és a vízparton aludt éles kagylók társaságában. Álmában óriási kezei nottek az égbe nyúlhatott velük és kitéphette a gonosz sasok csorébol álmai gyémántját. Közben persze alkarját csontig csipkedte a többi sas, de ot ez nem érdekelte. Az sem számított volna, ha fél karját elveszíti. Leemelte hát óvatosan, vigyázva és újra a szíve fölé tette, terített rá még egy arany takarót is, amit már régóta varrt kisfiúként csak még valahogy nem került rá sor, hogy használja. A gyémánt tudta, hogy a fiú megváltozott miatta és már nem kell félniük a sasoktól. Hisz nem dobálta már a gyémántot, eszébe sem jutott fájdalmat okozni neki! Megtanulta a gyémántja nyelvét, megtanult nem bántani, és felelosséget gyakorolni.

Az álomnak vége lett. Felébredt. Jéghideg szello futott végig hátán, és megdöbbenve látta: se hosszú kéz, se különleges gyémánt. ot nem lehet lehozni onnan. Nem könnyu visszatérni a földre miután repdesett, de ha igazán akarná, biztosan sikerülne. Hisz mindent lehet, csak akarni kell.

És, hogy mi van most a felnott kisfiúval? (Ha jobban tetszik akkor érett férfival, de ez olyan sasosan hangzik!) Dolgozni jár egy olyan munkahelyre, ahol fényesség van és beszélgetnek egymással az emberek. A szeretett bányájától nem vált meg! Nem vált meg, de fényt vitt a föld alá és csodálatos környezetet teremtett a társai és saját maga számára. Az ordító könnycseppek is megszuntek képzodni. Délutánonként pedig rendszeresen együtt úszik a delfinekkel. Jó közérzete van a felnott kisfiúnak és a környezete is így látja. Van viszont, amikor óriási szeretetét kifejezve hosszú ideig és erosen öleli a delfineket. Ilyenkor ezek a csodálatos társak megérezik a feketeséget szívében. Feketeséget, ami nagyon mélyen van. Feketeséget, ami köré eros hangszigetelt falat épített a felnott kisfiú az idok során, hogy mások ne érezzék a fájdalmat, és ne hallják az ordítást, azt az ordítást, amit csak egyetlen egy ékszer csodálatos csillogása törölhet(ne) el.

dolphins

Köszönök mindent a delfineknek, akik velem voltak a legrosszabban a bányásztársaknak, akik vakon bíztak bennem és köszönök mindent annak a bizonyos gyémántnak, aki embert faragott belolem.